Babits Mihály Poe fordításaiból
|
75 évvel ezelőtt hunyt el Babits Mihály (Szekszárd, 1883. november 26. – Budapest, 1941. augusztus 4.) költő, író, műfordító, a Nyugat első nemzedékének tagja. Sok klasszikus fordítást is köszönhetünk neki, köztük Edgar Allan Poe különleges, misztikus történeteinek magyar változatait is. A Klasszik sorozat két Poe-válogatáskötetében (A fekete macska és Az elveszett lélegzet című kötetekben) hat Babits-fordítás szerepel: A hosszúkás láda, Az elveszett lélegzet, Ligeia, Morella, A perverzió démona, Történet a Rongyos-hegyekből. Ezekből adunk most egy kis ízelítőt. |
||
„A legnotóriusabb balszerencsét is legyőzi végül a bölcsesség fáradhatatlan bátorsága – mint ahogy a legmakacsabb vár is megadja magát, ha az ostromló ébersége nem ismer lankadást. (...) (Edgar Allan Poe: Az elveszett lélegzet. Babits Mihány fordítása. A teljes elbeszélés megtalálható a Klasszik sorozat Az elveszett lélegzett című kötetében.)
|
|||
„Mélységes, de nagyon különös rokonszenv érzésével néztem barátnőmre, Morellára. Évekkel ezelőtt véletlen vetett közelébe, s lelkem legelső találkozásunk óta oly tűzzel égett, amilyet mindaddig nem ismert; de nem Erósz tüze volt az, s keserűen gyötörte szellememet a fokozódó felismerés, hogy már meg sem tudom határozni szokatlan jelentőségét, sem kormányozni kiszámíthatatlan erejét. Mégis: találkoztunk; s a sors összekötött az oltár előtt; s én sohasem szóltam szenvedélyről, sohasem gondoltam szerelemre. Ő azonban kerülte a társaságot, s egyedül hozzám kapcsolódva, boldoggá tett. Csodálni való boldogság volt ez, álmodni való. (Edgar Allan Poe: Morella. Babits Mihány fordítása. A teljes elbeszélés megtalálható Az elveszett lélegzett című válogatáskötetben.)
|
|||
„Ligeia meghalt; s én, szinte porba sújtva fájdalmamtól, nem bírtam ki tovább sivár lakásom magányát a Rajna borús és omló városában. Amit a világ gazdagságnak nevez, nem hiányzott nekem. Ligeia hozománya nagyobb volt, sokkalta nagyobb volt, mint amennyit közönséges halandók asszonyukkal kapnak. Így pár hónapnyi lankadt és céltalan bolyongás után megvásároltam s valamelyest kitataroztattam egy régi klastromot, melyet nem fogok megnevezni, a szép Angolország egyik legvadabb s legkevésbé ismert részében. Az épület sötét és komor fensége, a birtoknak valósággal elvadult képe s a sok idő szentelte méla emlék, mely e házhoz és birtokhoz fűződött, sok tekintetben hozzáillettek a teljes elhagyatottság érzéséhez, mely az ország e távoli és lakatlan tájára kergetett. De, habár a klastrom külseje, fali zöldellő omladozásában, csak kevés változást szenvedett, belül gyermekes perverzitással engedtem teret – s tán halvány reménnyel is, hogy enyhíti bánatom – oly fényűzésnek, mely különb volt, mint a királyoké. Ily kéjelgésekre szinte már legkorábbi éveimben bizonyos hajlam ivódott lelkembe, s most azok újra föltámadtak bennem, mintha megint gyermekké tett volna a bánat. (...)” (Edgar Allan Poe: Ligeia. Babits Mihány fordítása. A teljes elbeszélés megtalálható Az elveszett lélegzett című válogatáskötetben. A könyv oldalán a Lapozz bele! rovatban a novella első oldalai is olvashatók. A Ligeia című elbeszélésből további részletek olvashatók ebben a korábbi posztunkban, melyben a történet 50 évvel ezelőtti filmfeldolgozásáról írtunk.)
|
|||
„Vagy ott állunk a meredély szélén. Borzadva pillantunk a mélységbe – émelygünk, szédülünk. Ott maradunk – magunknak sem tudunk számot adni, miért? Lassú fokozatain át az émelygésnek, a szédülésnek és a borzalomnak, megnevezhetetlen érzés fellegébe merülünk. Ez a felleg, még észlelhetetlenebb fokozatokon át, alakot ölt, mint a palackból szálló köd, melyből a szellem emelkedik az Ezeregyéjszakában. De ebből a mi felhőnkből a meredély szélén oly alak ölt testet, mely sokkal félelmesebb, mint bármilyen szellem, mint bármilyen mesebeli démon; s nem egyéb mégis, mint puszta gondolat, noha borzasztó, amely a borzalom gyönyörének élességével a velőt is megfagyasztja csontunkban. Csak egy gondolat: annak a gondolata, mik lennének érzéseink az esés zuhanó sodródása alatt ilyen magasságból; és ezt az esést, ezt a bukó megsemmisülést, éppen azért, mert a halál minden kísértő és szörnyű képei közül, melyek valaha felmerültek fantáziánkban, a legkísértőbbet és legszörnyűbbet jelenti – éppen azért most a legvadabb hévvel kívánjuk; s mivel értelmünk parancsolóan visszariaszt a meredély széléről, éppen azért annál mohóbban közelgünk felé. Nincs szenvedély, oly démoni módon türelmetlen, mint azé, aki egy szakadék partján borzadva így kéjeleg a zuhanás gondolatában. Kísérletet tenni csak egy pillanatra is a gondolkodásra annyi, mint elveszni kikerülhetetlen; mert a gondolkodás csak arra sürgethet, hogy vissza kell tartani magunkat: és, mondom, éppen ezért nem tudjuk magunkat visszatartani. Ha nincs baráti kéz, hogy megakadályozzon, vagy ha nem sikerül valami hirtelen és utolsó kísérlet visszarántani magunkat s hátat fordítani a mélységnek: ledobjuk magunkat, és összezúzódunk. (Edgar Allan Poe: A perverzió démona. Babits Mihány fordítása. A teljes elbeszélés megtalálható Az elveszett lélegzett című válogatáskötetben.) |